Lacza Bálint és az ő Csoda kerékpárja

A két világháború között az akkor élők egy részének a kerékpár volt az egyetlen járműve, azonban ez sem adatott meg mindenkinek. Így nem véletlen, hogy a kerékpároknak volt fényképes Igazoló-jegye vagy Kerékpáros személyazonossági igazolványa. Az első kerékagynál fémkeretbe foglalt tábla is kötelező elem volt minden kerékpáron, melyen a tulajdonos neve és címe volt feltüntetve. Később ez már nem volt előírás a kerékpároknak. Manapság a helyi rendőrőrs tagjai egyedi azonosító számot gravíroznak a vázban elősegítve szükség esetén a kerékpár megtalálását.

Egy Csoda kerékpár (forrás: beni-s-vintage-bicycles-and-tube-radios.webnode.hu)

A Csoda kerékpár egy részlete (forrás: beni-s-vintage-bicycles-and-tube-radios.webnode.hu)

A Csoda kerékpár egy részlete (forrás: beni-s-vintage-bicycles-and-tube-radios.webnode.hu)

De térjünk vissza a múltba. Nemrég került a helytörténeti gyűjteményembe a bugyi születésű Lacza Bálint kerékpáros igazoló-jegye.

Az Igazoló-jegy borítója (forrás: saját gyűjtemény)

Az igazoló-jegy borítóján olvasható az illetékes település pontos meghatározása (Pest vármegye – Alsódabasi járás – Bugyi község). A kerékpártulajdonosnak alá is kellett írnia a jegyet, de neve olvasható nyomtatva is, illetve a nyilvántartási számot is feltüntették. A kétlapos, 4 oldalas nyomtatvány a Jegyző-Árvaházi Kereskedelmi Rt. kiadása volt.

 

Az Igazoló-jegy belső oldalai (forrás: saját gyűjtemény)

A belső oldalon a kerékpáros és az üzembentartó adatai (melyek jelen esetben azonosak) mellett megtaláljuk a bicikli leírását is: gyári számát (C. 120293), leírását (Csoda, Weis Manfréd) és gyártmányát (Csepel). Az adatok hitelességét a község pecsétje és a jegyző aláírása igazolta (az aláírást beazonosítani nem tudtam, Morgen/Horgos Gyula – ilyen néven nem ismerek akkori jegyzőt Bugyin, talán egy községi alkalmazott lehetett az aláíró). A tulajdonos fényképe is szerepel a belső oldalon.

Lacza Bálint életéről nagyon keveset sikerült kiderítenem. 1902. december 30-án született Bugyin, Lacza Mihály (1880 Dömsöd - ) és Szadai Mária (1892 Bugyi - ) gyermekeként, református családban. Születésekor az édesapja Budapesten lakott, mint a császári és királyi 32. gyalogezred gyalogosa. Felnőve földművesként dolgozott, a Kossuth Lajos utca 2. szám alatt élt 1943-ban. 1970-ben hunyt el.

Egy véres ócsai szüreti mulatság 1929-ben

A szüret és a hozzá kapcsolódó mulatságok már évszázadok óta részei életünknek. A XVII. században például még a törvénykezést is beszüntették a szüret idejére. A bálok, az italozások azonban gyakran végződtek késeléssel, verekedéssel. Egy ilyen ócsai eset nagy sajtóvisszhangot váltott ki, ezt próbáltam rekonstruálni a fennmaradt újságcikkek alapján.

Korabeli szalagcímek (forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

Ócsa környékén a sok homoki szőlőből olcsó és sok bort készítettek az 1920-as években. A korabeli újságok gyakran nevezték az ittenieket „borissza” embereknek, akik közt a vasárnapi kocsmázás gyakran végződött bicskázással.

1929-ben egy vasárnapi napon, szeptember 8-án tartották a szüreti mulatságot Ócsán. „A kora délutáni órákban már felvonultak a virággal, színes szalagokkal díszített szekerek az utcákon, rajtuk ünneplőbe öltözött lányok, feketébe feszítő legények, meg gyerekek. Volt néhány kocsi, amelyiken még jelmezes falubeli maskarák is szórakoztatták a szüreti ünnepségre készülődő népet, amelyik hangos nótaszó mellett járta végig az utcákat.” Kucsera Mihály nemrégiben renovált nagyvendéglője is feldíszítve várta a menetet. A felvonulók azonban nem értek oda este 7 órára, mert az egyik sarkon másik irányba mentek, téve így egy kis kerülőt. De érkeztek mások...

A négy Gacsal-fiú, Gombik József és még két legény lépett be a vendéglőbe. A faluban duhajnak, verekedősnek ismert társaság sört rendelt és leülve egy belső, vendégszobai asztalhoz beszélgettek egymással. Hamarosan belépett az ivóba a 22 éves ócsai földműves, Szarka Sándor. Gombik erre behívta az ismerős fiatalembert abba a terembe, ahol ők iszogattak. Mikor Szarka belépett, csak ő, Gacsal László és Gombik maradtak a teremben, a többiek kiléptek onnan. Gacsal ekkor felállt és tiszta erőből Szarka fejéhez vágta a söröspoharát, aki ettől vérző fejjel a földre rogyott. Ekkor azonban Gacsal és Gombik rugdalni kezdték a földön fekvő, tehetetlen, vérző Szarkát. A támadás zaját az utcán álló asszonyok meghallották, és az éppen ott lévő Szarka-édesanya beszaladt a kocsmároshoz, hogy segítsen a fiának. Ekkor Kucsera bement a vendégszobába és kihurcolta az udvarra az eszméletlen Szarkát, a két elkövetőt pedig kitessékelte a helyiségből. Ők átmentek a közeli Kánai-féle kocsmába, ahol már vártak rájuk a barátaik. Közben a sérült Szarkát szekéren hazaszállították.

N. Kánai János korabeli szikvízüvege, amit használ(hat)tak anno a Kánai-kocsmában is (forrás: saját gyűjtemény)

Nem sokkal ezután megérkeztek a szüreti felvonulók Kucserához és megtöltötték a nagyvendéglőt, körülbelül kétszázan mulattak ott. A bejáratnál két önkéntes tűzoltó, egyébként gyári munkás – Barta József és Harsányi János – állt, mintha vártak volna valamire. Ekkor Barta Gacsal felé fordulva, aki egyébként az unokatestvére volt, annyit mondott, hogy „No, most már kezdhetjük!” Ezt meghallva a vendéglős Kucsera sejtette, hogy baj lesz, így betessékelte a mulatozókat a táncterembe. Elsőként egy Vellai József nevű fiatal gyári munkás akart kijönni a táncteremből az ivóba, ekkor azonban a két tűzoltó útját állva annyit mondott: „Innen nem megy ki senki!” és leteperték Vellait. Ez volt a jel.

Gacsal László karddal a kezében ordibálva vezényelte a társaságát és válogatás nélkül kaszabolta a mulatozni érkezett embereket. Kard azért volt Gacsalnál, mert huszár volt a hadseregben. A táncteremből egy szűk ajtón tudtak csak kimenni az addig békés ócsai legények, így könnyű prédái lehettek az őrjöngőknek. Repültek a székek, poharak, tányérok, a kilenctagú zenekar sem volt biztonságban. A verekedés és a szurkálások rengeteg sebesülést okoztak, pláne, hogy a lámpa is összetört a táncteremben, így félig-meddig sötétben hadakoztak a felek. A padlón patakban folyt a vér. Volt, akinek a száját hasította fel vagy az ujját vágta le a kés, de akadt olyan legény is, akinek szinte lógott a két kézfeje a sérüléstől. Mivel a csendőrök nem voltak a faluban – korábban egy külsős helyszínre hívták őket – a vérengzést nem volt, aki időben megállítsa. Mintegy két órán át folyt a vérengzés, mire este 9 órára be tudta zárni a kocsmát Kucsera. Újabb két óra telt el, mire megérkezett a helyszínre Gombos János főjegyző, a csendőrörs vezetője és az orvosok.

Öt életveszélyes sérültet még este a Szent János kórházba szállítottak. Az elkövetők közül Gombik József fej- és belső sérüléseket szenvedett, Gacsal László fején és hátán több késszúrást kapott, de a két budapesti munkás is súlyosan megsérült. A vétlen mulatozók közül Süki Józsefnek az egyik kezét amputálni kellett. Másnap még kilenc sérültet szállítottak a Szent István kórházba. A könnyebb sérülést szenvedők létszámát az újságok harminc és ötven közöttire tették.

A sérültek további sorsáról és a büntetőeljárás kimeneteléről nem találtam adatokat.

Korabeli források, amiket az Arcanum Digitális Tudománytáron értem el a cikkhez:

Esti Kurír

Friss Újság

Kecskemét és Vidéke

Kis Újság

Magyar Hírlap

Népszava

Pesti Hírlap

Soproni Hírlap

Örkény I. világháborús hősi halottjai II. rész: Brust Béla, aki orosz hadifogságban hunyt el

Brust Béla 1888-ban született Tatárszentgyörgyön Brust Borbála gyermekeként, római katolikusnak keresztelték. Fiatal felnőttként Örkényben földművesként dolgozott, amikor 1912. május 8-án feleségül vette a helyi születésű Horváth Annát (1891-), Horváth Ferenc és Sponga Teréz leányát. Két fiuk született: Ferenc 1913. november 19-én, Béla pedig 1915. február 28-án [1]. Brust a háború előtti időszakban urasági kocsisként dolgozott. Hogy hol – Jemelkáéknél, Vogtéknál esetleg a pálóczi Horváth családnál –, ezt nem tudjuk.

A pálóczi Horváth kastély egy 1906 és 1912 közötti képeslapon (forrás: saját gyűjtemény)

A világháború kitörésekor a magyar királyi 6. honvéd huszárezredbe vonult be, majd lett beteg 1914/15 fordulóján, ezért a budapesti egyetemi klinikán kezelték[2].

Hír Brust Béláról a Veszteséglistában (forrás: Arcanum Digitális Adattár)

Vélhetően utána hazaengedték egy rövid szabadságra második gyermeke születésére. Később átvezényelték és tizedesként szolgált a magyar királyi I. honvéd gyalogezredben. A harcok során orosz fogságba esett. 1917 májusáig igen gyakran írt haza Brust, utána azonban már semmiféle értesítés nem jött tőle. Egy 1920-ban hazatért fogolytársa szerint ragályos betegségben hunyt el 1917-ben. Temetéséről így tett esküt az örkényi Fokk György az örkényi helyettes plébános, Lantos Lajos előtt 1920. október 24-én: „Én Fokk György esküszöm az egy élő Istenre, hogy én, mint orosz hadifogoly jelen voltam Brust Béla fogolytársam halálánál Petrosarosdkban[3] 1917. május 10-én. Többször láttam őt a koporsóban és többször meg is győződtem róla, hogy valóban az általam személyesen ismert Brust Béla fogolytársam fekszik holtan a koporsóban. Isten engem úgy segéljen!”[4]

Fokk György eskü alatt tett nyilatkozata Brust Béláról (forrás: VPKL)

A holttányilvánítást az özvegy kezdeményezte, ugyanis házasságra kívánt lépni az alberti születésű, de örkényi földművessel, Venczel Józseffel. Mind az egyházi, mind a polgári holttányilvánítás megtörtént még 1920-ban[5]. Az egyházi házasságot 1920. november 11-én tartották. 1928-ban a házaspár már Örkénytáborban lakott, ahol a férj gulyásként dolgozott (a „település” akkor még közigazgatásilag Örkényhez tartozott, 1949-ben lett önálló falu Táborfalva néven). Tíz évvel később azonban már nem találjuk ott őket az összeírásokban.

Bruszt Béla özvegye az örkényi hősi emlékmű 1926-os felavatásakor még helyi lakos volt, ezért volt férje nevét felirattatta az emlékműre. Brust Béla szülőhelyén azonban nem olvashatjuk nevét a hősöket felsoroló emléktáblán. Legyen áldott az emléke!

Az örkényi hősi emlékmű (forrás: saját fotó)

Brus(z)t Béla neve az emléművön - bal oszlop, felülről a 9. név (forrás: saját fotó)

---

[1] Brust Béla házasságot kötött Tóth Máriával 1941. november 23-án.

[2] Veszteséglista 1915. január 11-ei szám 12. oldal.

[3] A település mai nevét sajnos nem sikerült beazonosítani.

[4] Váci Püspöki és Káptalani Levéltár (VPKL) 1. A Püspöki Hivatal iratai bm. Mortis declarationis 1. doboz (1865-1922) 5289/1920 számú iratköteg.

[5] Bár a polgári holttányilvánításának iratai nem maradtak fenn az ócsai királyi járásbíróság iratai között.