Az alsódabasi Szemere család

A Dabasi Újság 2024 áprilisi számában olvasható egy cikk Valentyik Ferenc tollából Benedek Dezső (1882-1941) gyóni zsidó polgár életéről. Az írás szerint felesége, az örkényi születésű Langfelder Lenke (1893-1944), leánya, Brust Béláné Benedek Katalin (1918-1944), veje, Brust Béla (1907-1943) és unokája, a kis Brust Évike (1938-1944) mindannyian a holokauszt áldozatai lettek. Saját kutatásom alapján biztos, hogy Benedek Dezső anyósát, Langfelder Kálmánné Wicz Bettit (1866-1944) is Auschwitzban ölték meg. (az örkényi Langfelder családról már írtam korábban a blogon)

A cikk azonban nem említi Benedek másik lánya és veje történetét. Ennek próbáltam meg utánajárni.

Az elsőszülött gyermek, Benedek Zsuzsanna 1913. július 24-én látta meg a napvilágot Gyónon. Mindössze 19 éves volt, amikor feleségül ment a budapesti születésű Szemere Istvánhoz szülőfalujában, 1932. augusztus 21-én. De hogyan találkozhattak? Talán egy pesti mulatóban vagy egy moziban? Ezt nem tudhatjuk, mindenesetre az biztos, hogy a szikrát beindító pillanathoz nem kellett a fővárosba utaznia a fiatal lánynak. Szemere István ugyanis az alsódabasi Schwarczkopf családnak volt az egyik ifjú leszármazottja, akiknek Felsődabason volt szőlőbirtokuk. István 1906. október 19-én még Budapesten Schwarczkopf Salamon Dezső és Engel Etelka fiaként, ahová vélhetően üzleti megfontolásból költöztek a szülei. 1913-ban a belügyminiszter engedélyével a családfő és két gyermeke, a fenti István és Erzsébet Szemere névre magyarosították a nevüket.

Alsódabasi látkép egy 1910-es évekbeli képeslapon (saját gyűjtemény)

Alsódabasi utcakép egy 1910-es évekbeli képeslapon (saját gyűjtemény)

(A Schwarczkopf család tagjai már az első, 1877-es választói névjegyzékben is szerepelnek, mint alsódabasi kereskedők. Salamon apja, az ekkor 38 éves Ignác (1838-1896) és annak apja, a prágai születésű, ekkor 69 éves Lázár (1807-1888) is megbecsült és vagyonos tagjai lehettek a helyi társadalomnak, hiszen mindketten háztulajdonosként és jövedelmező „vállalkozóként” éltek a településen. A korabeli jogszabályok szerint az a legalább 20 éves férfi, akinek például jövedelme alapján 105 forintot elérő adóalapja volt vagy három lakrésszel rendelkező házat birtokolt, szavazójogot nyert. Választó lehetett még az, akinek a régi jog, a föld jog vagy az értelmiségi jog azt biztosított. Alsódabason 1877-re 82 választópolgárt írtak össze)

Visszatérve Istvánra – az ifjú férj 1932-ben már ősei településén, Alsódabason volt gazdálkodó, a későbbi miniszterelnöktől Dinnyés Lajostól (1901-1961) bérelt földet. Nem is csoda, hogy egyik esküvői tanújuk is Dinnyés lett, míg a másik sógora, dr. Salgó Jenő orvos. A szülők az 1920-as évek második felében költözhettek el a fővárosból, felsődabasi birtokukon gazdálkodtak, a Fő utca 130. szám alatt éltek, ahol fűszer- és vegyeskereskedést is üzemeltettek.

Az alsódabasi járási anyakönyvek szerint a Szemere-Benedek házaspárnak nem született gyermeke. A dolgos esztendőket, a szép jövő ígéretét azonban kettészakította a háború és a Magyarországon is egyre erősödő állami antiszemitizmus. 1944-ben szülőket, Szemere Salamon Dezsőt és Engel Etelkát megfosztották vagyonuktól, emberi méltóságuktól, előbb a lajosmizsei gettóba, majd onnan a monori gyűjtőtáborba, az akkori téglagyárba hurcolták. A halotti anyakönyvek szerint Salamon itt hunyt el – a monori elöljárósági iratok közt nem találtam feljegyzést elhunytáról. A feleségét még embertelen körülmények között Auschwitzba szállították, ahol – a 65 éves kora miatt – vélhetően rögtön megölték. Mindkettőjük neve olvasható a dabasi Holokauszt Emlékpont emléktábláján.

A járási áldozatok emléktáblája a dabasi Holokauszt Emlékpontban (forrás: az Emlékpont Facebook-oldala)

A házasok, István és Zsuzsanna túlélték a borzalmakat és Budapesten kezdtek új életet – itt született gyermekük, a kis Istvánka 1946. szeptember 18-án. Zsuzsanna még többször is tanúskodott a II. világháború utáni igazolóbizottságok előtt az alsódabasi/gyóni eseményekről, személyekről.

Az 1956-os forradalom alatti és közvetlenül utáni időszakban a család is azok közé a 18 000 magyar zsidó közé tartoztak, akik elhagyták Magyarországot és Ausztriába menekültek. A menekültkártyájuk szerint 1956. december 21-én érkeztek Bécsbe, ahonnan fél év múlva, 1957. július 18-án indultak Ausztráliába.

A Szemere család menekültkártyája (forrás: jdc.org)

A család sikeresen megérkezett az újhazába. A családfő azonban nem élt már sokáig, Szemere István 1961. november 8-án elhunyt. Sírja ma is megtalálható a melbourne-i főtemetőben. Özvegye, Benedek Zsuzsanna és kisfiuk, Szemere István sorsát még kutatom...

Szemere István sírja Melbourne-ben (forrás: billiongraves.com)

István testvére és sógora szintén túlélték a holokausztot. Szemere Erzsébet Budapesten hunyt el, a Kozma utcai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra.

Szemere Salamon Dezső közeli családtagjainak családfája saját kutatás alapján

Bélley Dezső parádi gyógyszerész élete és porcelántégelye

A parádi Szent Antal gyógyszertár porcelántégelye Bélley Dezső patikus (1910-1914) idejéből (forrás: saját gyűjtemény)

A Bélley család 1673. március 29-én nyert nemességet és birtokadományt I Lipót magyar királytól. Címerük leírása: kék mezőben lebegő könyöklő páncélos kar kardot tart; sisakdísz: a kar; takaró: kék-arany, vörös-ezüst.[1]

A család leszármazottja, Bélley Dezső 1871. október 19-én született a Fejér vármegyei Mányon, Bélley Dániel jegyző és Benedek Lujza gyermekeként, református családban.

Bélley Dezső születési bejegyzése a mányi református anyakönyvben (forrás: familysearch.org)

Budapesten végezte el az egyetemet és lett okleveles gyógyszerész 1893-ban[2], majd alkalmazottként kezdett dolgozni. 1902-ben Budapesten, az I. kerület Attila körút 47. szám alatt lakott[3], amikor is pályázott az V. kerület Wahrmann (a mai XIII. kerületi Victor Hugo) utcában egy patikanyitásra, ám a tiszti főorvos azzal utasította el a kérelmét, hogy az veszélyeztetné a Lipót krt. 28. és a Külső Váczi út 74. alatti gyógyszertárak megélhetését[4].

1906-ban már biztosan a Nyitra vármegyei Sasváron lakott, ugyanis ekkor vette feleségül Budapesten Strobl Margitot, s költöztek a feleség otthonába, a VIII. kerület Bezerédj utca 13. szám alá[5]. A házasságkötésről megegyezési nyilatkozatot, egyfajta házassági szerződést is aláírtak[6].

Bélley Dezső és Strobl Margit házassági bejegyzése a Budapest VIII. kerületi polgári anyakönyvben (forrás: familysearch.org)

1909-ben – ekkor már rákosligeti lakosként – pályázott egy önálló személyjogú gyógyszertár alapítására, amit a belügyminiszter 1910-ben engedélyezett[7]. 1909-ig vélhetően Rákosligeten dolgozott, ahol Géza testvére volt a vezetőjegyző. A parádi patikát 1910 júniusában nyitott meg Bélley „Páduai Szent Antalhoz” címmel[8]. Így joggal tekinthetjük Bélley Dezsőt az önálló parádi gyógyszertár alapítójaként. Parádon ugyanis már 1853 óta létezett patika, csak míg 1869-ig az egyik gyöngyösi gyógyszertár fiókpatikájaként, majd 1869-től, mint a verpeléti Vörös kereszt anyagyógyszertárhoz tartozó idényfiók-gyógyszertára. A parádi fiókpatika utolsó tulajdonosa Rhédey Endre volt, akinek 1910 után megmaradt a verpeléti anyapatikája, immár fiókgyógyszertár nélkül.[9]

A Belügyi Közlönyben is megjelent a gyógyszertárnyitás engedélyezése (forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

Bélley Dezső azonban nem élvezhette sokáig a személyijogú gyógyszertárát, ugyanis 1914-ben elhunyt. A parádi anyakönyvekben nem található meg a halotti bejegyzése, azonban két bizonyíték is van halálára a bejegyezés megtalálásáig. Egyrészt az 1915-ös szakkiadványban már az örökösei vannak feltüntetve tulajdonosként a parádi gyógyszertárban (a kezelő Ács Mihály gyógyszerész volt)[10], másrészt a Kempelen-féle családtörténeti könyvben 1914 szerepel halálozási évként[11]. Az özvegy a parádi patikát 1919-ben adta el végül Tóth Pál gyógyszerésznek[12], aki 1925-ben fiókpatikát nyitott a szomszédos Recsken és az 1950-es államosításig volt a parádiak gyógyszerésze.

A parádi gyógyszertár jelenlegi épülete (saját fotó)

Így gyógyszertári gyűjteményem egyik darabjának készítési idejét elég pontosan meg lehet határozni. A 60 milliméter magas, 35 milliméter átmérőjű kis porcelántégelyben vélhetően valamilyen nőknek szóló szépségkrémet forgalmazott Créme Eau de Cologne névvel. A tégely gyártójának neve is olvasható, Fodor K(álmán) Budapest, aki gyógyszertárak számára kis papírdobozokat is gyártott.

A tégely és a jelenlegi patika (saját fotó)

 

---

[1] Kempelen Béla: Magyar nemes családok XI. kötet Vaál-Zsyska, Pótlék és függelék (1932) Bélley szószedet

[2] A Budapesti Királyi Magyar Tudomány-Egyetem almanachja 1892-1893 132. oldal

[3] A Gyógyszerész 1902. április 15-ei szám 389. oldal (Gyógyszertári mozgalmak Budapesten)

[4] Fővárosi Közlöny 1902. április 15-ei szám 512. oldal

[5] Budapest VIII. kerületi polgári házassági anyakönyv 1906/769. bejegyzés

[6] HU BFL - VII.203 - 1906 - 0877

[7] Belügyi Közlöny 1910. április 3-ai szám 82. oldal

[8] A Gyógyszerész 1910. július 1-jei szám 100. oldal (Gyógyszertár-megnyitások)

[9] Gyógyszerészek zsebnaptára az 1911-ik évre (1910) 129. és 144. oldalak

[10] Gyógyszerészek zsebnaptára az 1915-ik évre (1914) 159. oldalak

[11] Kempelen Béla: Magyar nemes családok XI. kötet Vaál-Zsyska, Pótlék és függelék (1932) Bélley szószedet

[12] Belügyi Közlöny 1919. április 27-ei szám 826. oldal

Egy véres március 15-e Bugyin, 1949-ben

1949. március 14-én este bált rendeztek Bugyin, a Loviscsek-vendéglőben (a későbbi Paprika csárdában). Ahogy telt-múlt az idő, a bálozók a mulatós dalok mellett hazafias, Kossuth-nótákat is énekeltek. A mulatozás közben konfliktus alakult ki a pultos és néhány fiatal vendég között, utóbbiak ugyanis saját borukat vitték be és itták.

A használaton kívüli volt Loviscsek-vendéglő, majd Paprika csárda 2024-ben (forrás: saját fotó)

Ekkor lépett be egy nemrég a faluba helyezett rendőr a helyiségbe és felszólította a legényeket, hogy menjenek haza. Ők azonban inkább addig invitálták a rendőrt, „mígnem leültették, leszorították a székre és beléöntötték a bort”. Mivel szolgálatban, egyenruhában volt a rendőr, ő ezt hatóság elleni erőszaknak fogta fel és ment a községházán lévő őrszobára jelentést tenni. A fiatalok követték. A szolgálatban lévő másik rendőr az őrszobánál egy üres géppisztollyal próbálta meg feltartóztatni a legényeket, ők azonban nem ijedtek meg. Egyikük – Kubik István – kikapta a rendőr kezéből a géppisztolyt és a lépcső korlátjához csapkodva darabokra törte. A megrémült rendőr az út túloldalán (a római katolikus templom melletti második házban) lévő postára futott és telefonált Dabasra. Onnan pedig érkeztek a „rendfenntartók”, az elején csak néhány autóval

A községháza és a volt posta lebontott épülete, jelenleg az iskola parkolója (forrás: saját fotó)

Másnap, 15-én már tizenöt-húsz autóval mintegy kétszáz ávós lepte el a falut, a razzia több napon át tartott. Keresték a mulatozó fiatalokat és a „felbujtóikat”. Nem a történtek tisztázása volt a céljuk, hanem a tehetősebb gazdák és az értelmiség megbüntetése. Ne feledjük, a Rákosi-korszakban a kulákoknak nevezett tehetősebb paraszti réteget és az előző rendszerben tanult értelmiséget a nép ellenségének kiáltották ki a kommunisták. Felbujtó pedig bárki lehetett a rendőrök felfogása szerint. A tagadásnak nem sok értelme volt, a kommunista erőszakszervezet veréssel szerzett magának „igazat”. A kommunista „igazságszolgáltatás” a beismerő vallomást előrébb valónak tartotta, mint a tanúvallomásokat, egyéb bizonyítékokat.

Az ávósok húsz-harminc férfit gyűjtöttek be a községházán lévő őrszobába, és ütötték őket agyba-főbe. Az eseményeket a helyszínen irányította Péter Gábor, az ÁVH vezetője. Ő volt az, aki rámutatott a falu közepén álló Siklósi István-féle házra is, amit azonnal el is vett a borbélymestertől rendőrőrs céljára – a család így hajléktalan lett. Szalai Béni az utcán sétált, mikor hirtelen odakanyarodtak mellé és a földre rántották, rúgták, verték, taposták, majd a lábánál fogva húzták be a kocsiba. Később elengedték és a Kossuth utcai kocsmájában (a későbbi művelődési házban) vacsorát kellett adnia az ávósoknak – a rántottához való hatszáz tojást alig tudták összeszedni a faluban. Később arra kényszerítették az összevert Szalait, hogy a felesége szeme láttára fél lábon ugrálva kukorékoljon. A megaláztatást nem bírta elviselni, nem sokkal a történtek után öngyilkos lett – a saját pincéjében felgyújtotta magát. 

A volt Szalai-kocsma épülete napjainkban kínai ruházati üzlet (forrás: saját fotó)

Bossányi Jenő gyógyszerésznek annyira szétverték a talpát gumibottal, hogy hetekig nem tudott lábra állni, a felesége szolgált ki a patikában. Arról vallatták, hogy kik biztatták a fiúkat rendszerellenes tüntetésre.

Bossányi Jenő volt bugyi gyógyszerész időskori fényképe (forrás: Bossányi családi archívum)

Varga Ernő református lelkészt sem kímélték az ávósok, Drahos Imrének a csontjait törték össze. Az idős Sáska Sándor fejét előbb az udvarán lévő kádba nyomták, a jég alá, így akartak kicsikarni tőle, hogy ő volt a felbujtó. Czanik Istvánt úgy megverték, hogy az egyik veséje sohasem működött már rendesen, pedig sógora, dr. Abay Frigyes, a község orvosa mindent megtett a gyógyulásáért. Többen is voltak, akik az átélt megaláztatások következtében öngyilkosok lettek.

16-án a félholtra vert bugyi férfiakat teherautóra dobálták. A módszert, miként kell velük bánni, maga Péter Gábor mutatta meg a beosztottjainak – a fekvő, összevert emberekre úgy ugrott rá, hogy cipője sarkával minél több csontot törjön össze. Előbb a gyűjtőfogházba, majd az Andrássy út 60.-ba szállították a bugyiakat. A hírhedt ÁVH-központban Énekes Sándor bugyi tanítót is egy életre megnyomorították úgy lelkileg, mint fizikailag.

Aki túlélte a megpróbáltatásokat, annak Kistarcsa következett, majd Recsk volt a végállomás – Drahos Imre is innen szabadult 1953 szeptemberében. Az ’50-es években erősödött a kommunista terror, kiépült a diktatúra. A bugyiakat (és még sokan másokat) rengeteg megpróbáltatás ért...

A recski foglyok névsora - köztük bugyi áldozatokkal ITT olvasható.

 

Források:

Czagányi László: Bugyi község története II. kötet (2000)

Nagy András Gábor: Privát történelemóra (In.: Bugyi Lakossági Tájékoztató 2003 márciusi szám 10-11. oldal)