„Kéményseprőt látok, szerencsét találok!"

Ha kéményseprőt látunk - különösen újév reggelén - és megfogjuk egy gombunkat, szerencsénk lesz egész évben. Ezt a szokást talán mindenki ismeri. Azt már kevésbé, hogy ha a seprűjéből sikerül elcsenni egy szálat, és azt magunknál tartjuk, az biztos szerencsét jelent, és azt, hogy teljesül a kívánságunk.

De hogyan alakult ez ki? Miért szerencsés egy kéményseprővel találkozni? Nézzünk utána!

A tűz évezredek óta meghatározó szerepet játszik az emberi kultúrában. Babonás tisztelet övezte az élet forrásának tekintett tüzet, amely azonban nemcsak meleget és ételt adott, hanem, ha elszabadult, tömegkatasztrófákat okozott. Az ókori rómaiak hite szerint a család védőszelleme a tűzben lakott, míg a sztyeppei népek úgy tartották, a sámán a sátor füstnyílásán át közlekedik a szellemekkel. Az európai hagyomány szerint a kéményen át közlekedik a Mikulás. Ezek mind-mind hozzájárultak ahhoz a képhez, hogy a kéményseprő olyan, mint egy jó szellem. 

A tűz azonban bajt is okozhat: a fából készült vagy zsúpfedeles, nádfedeles házak könnyen lángra lobbanhattak. Ezért, aki megóv ettől, és a kéményt rendben tartja, az fontos személynek számít. 

Magyarországon a kéményseprő mesterség a középkor vége felé terjedt el, amikor az épületeket már sokszor téglából építették. Az elsők kéményseprők Itáliából érkeztek hazánkba, a kéményseprés pedig gyorsan megbecsült és tisztes szakma lett. A régi világban a kéményseprő szíveslátásban részesült, családi barátnak számított, aki járta a falvakat, beszélgetett, és akit kikérdeztek: hol mi újság van, hozta-vitte a híreket, derűt hagyva maga után.

 

Mindezek a közvetlen kapcsolatok, a megelőzés fontos feladata hozzájárult ahhoz, hogy a kéményseprőkhöz kötődően kialakult ez a babona.

 

Helytörténeti gyűjteményemből bemutatok két 1890-ben kiállított kéményseprő nyugtát Latházáról, amit Józsa Imre kéménytisztító mester írt alá két tanú jelenlétében. Kívánok mindenkinek boldog és szerencsés új esztendőt!