 |
| Az ócsai temető madártávlatból, előtérben a római katolikus parcellákkal 2020-ban (fotó: Mihoc Valerian atya) |
Az
ősi ócsai temető létrejöttének története
A
temetkezési szokások a történelem során koronként és kulturánként számtalan
változáson mentek át, ezért a régészek számára is kiemelkedően fontos
leletegyüttesek a különböző korszakokból feltárt temetők.
A
magyar temetők lakott területeken belüli helyzete is többször változott. A
honfoglalás korában az állandó vagy ideiglenes településeken kívül temetkezett
a magyarság. Az államalapítás, a kereszténység felvétele és annak az Árpád házi
uralkodók törvényeiben tetten érhető megerősítése következtében azonban a
középkor századaiban szakítva a korábbi szokásokkal, elkezdték a települések
templomai mellé temetni az elhunytakat. Mivel azonban a templom udvarán,
kerítésén belül kevés volt a hely, így gyakran előfordultak egymásba
temetkezések. A templommal nem rendelkező falvak meghalt lakosait a templomos
falvak temetőjében kellett eltemetni. Előkelőbb és gazdagabb nemesi családok
templomban is temetkezhettek.
A
keresztény magyarok temetkezési szokásai sok-sok száz évig semmit sem
változtak. Míg a pogány magyarok az elhunytakat ligetes, erdős területeken
földelték el, hitvilágukban a halál egyet jelentett a természettel, az
anyafölddel való egyesüléssel, addig a kereszténység felvételével ezt a
szokásukat el kellett hagyni, mert az egyház szigorúan megtiltotta ezt a fajta
temetkezést. Már a XI. században I. (Szent) László király (1077-1095)
törvényében[1]
az áll, hogy „ha az úr szolgájának testét, vagy a falusi bíró a szegény
sorsú idegen vagy falubeli holttestét nem viszi az egyházhoz, ugyanúgy
bűnhődjék”, azaz a templomba, a templom köré kellett temetkezni egészen a
XVIII. század végéig. Jellemzően a gazdag földesurak, egyházi személyek végső
nyughelye volt a templomok kriptáiban, a köznépet pedig a
templomok körül temették el.
Ezt
erősíti meg, hogy középkori temetkezési helyeket a
premontrei templomon belül és a keresztház északi
felében is találtak a korábbi feltárások. A templom körül, annak északi,
déli és keleti oldalán pedig középkori katolikus és XVI-XVIII. századi
református temetkezéseket találtak. A déli kapu előterében nagyszámú újkori sír
került elő., A XVIII. század
utolsó harmadáig Ócsán a – vélhetően – közös, református és katolikus temető a
mai Zrínyi-Pesti-Némedi utca által határolt területen volt, ezt erősíti meg az
első katonai felmérés (1782-1785) térképrészlete is, ahol a régi és az új temetőt
is jelölték.
 |
| Ócsa két temetője kereszttel jelölve az első katonai felmérésen 1782 és 1785 között (forrás: maps.arcanum.com) |
Mára
Terézia rendelete, az új temető létrejötte
Mária
Terézia királynő (1740-1780) „Generale normativum in re sanitatis” című
1775-ös - egyébként (köz)egészségügyi - rendelete előírta, hogy minden régi
temetőt, amely épületek, lakások közelében van, fel kell számolni, és a
települések szélén kell új temetőket kialakítani. A halottakat két napon belül
leszögezett koporsóban el kell földelni. A rendelet nagyon részletes,
tartalmazza például azt is, hogy milyen mélyre kell ásni a sírokat. Az 1777-re
felépült és felszentelt római katolikus templom köré tehát nem biztos, hogy
temettek már elhunytakat, a mai területen lévő temető katolikus részének
megnyitását nem tudjuk egy konkrét dátumhoz kötni. Hogy a korábban a helyén állt kápolna mellett
voltak-e temetések, arról nincsenek feljegyzések. Egy 1994-es cikk szerint a
református részbe 1786-ban temettek először, egy Bozsár nevű férfit. Magyar Sándor szerint a
református Bodzsár-család kertjének egy részéből lett a református temető
1778-ban és így elsőként az adományozót, Bodzsár Sándort temették oda. A kert egy másik,
elkülönített részében hozták létre a katolikus részt. Az egységes, állami
szabályos szerint mindkét felekezet egyidőben nyithatta meg az új temetőjét.
A
református halotti anyakönyvek közelebb visznek a pontosításhoz: eszerint 1778.
február 22-án hunyt el Botsar János 76 évesen, és „Leg elsőbe it e’
temettetet az Ujj Temetőben..”. Az anyakönyvi bejegyzésből még megtudjuk,
hogy prédikációval – és nem énekszóval – temették el.
.jpg) |
| Bodsár János halotti bejegyzése az ócsai református anyakönyv felső sorában (forrás: familysearch.org) |
A prédikációval
való temetés egy teljes, ünnepélyes temetési szertartás volt, amikor a pap vagy
lelkész prédikációt (azaz gyászbeszédet) mondott az elhunyt életéről,
erényeiről és a halál keresztény értelméről. Ezt a fajta temetést a tehetősebb,
rangosabb vagy közösségileg megbecsült emberek kaptak: nemesek, vagyonos
polgárok, egyházi vagy egyházi tisztséget személyek. Az énekszóval való temetés
egy egyszerűbb, szerényebb szertartás volt, ahol nem hangzott el prédikáció,
csak egyházi énekeket énekeltek. Ilyen temetést kaptak általában a szegényebb
rétegekhez tartozók, vagy akiknek nem futotta a prédikációra (mivel annak
megtartása díjköteles volt). Az utóbbi temetés természetesen ugyanúgy vallásos
és tiszteletteljes volt, csak nem tartalmazott személyre szabott gyászbeszédet.
Vélhetően
Bodsár János mellé helyezték 5 évvel később az 1783. január 6-án, 65 évesen
elhunyt özvegyét. Hasonló bejegyzés – ahol utalnának az új ócsai temető megnyitására
– az alsónémedi római katolikus anyakönyvekben nincsen sem a helyi
anyaegyházközségre, sem az ócsai filiára vonatkozóan.
.jpg) |
| Bodsár Jánosné halotti bejegyzése az ócsai református anyakönyv legfelső sorában (forrás: familysearch.org) |
Mivel
az ócsai református anyakönyveket 1744-től vezették, Bodsár János
házasságkötéséről nincsen írott hivatkozás. Fennmaradt viszont az aláírása egy
hivatalos iraton. 1777. október 6-án a főszolgabírónak írtak az ócsaiak,
melyben elismerik, hogy a robotot teljesítették, és nem volt semmilyen
konfliktus köztük és a földesurak között. A levelet aláírta Czinka Miklós
főbíró, Varga András törvénybíró, Bodsár János, Ballo András és Juhász István
esküdtek, valamint ellenjegyezte még a helyi jegyző is.
 |
| A hivatalos irat... (forrás: MNL PVL) |
 |
| ... és rajta Bodsár János aláírása is (forrás: MNL PVL) |
Korábban
is találunk adatot a Bodsár családra, az 1715-ös és az 1720-as ócsai úrbéri összeíráson ugyanis
olvasható már egy Joan(nes) Bódsár/Bocsár nevű földműves. Vélhetően ő az
édesapa – az 1702 körül született Bodsár János 13 és 18 évesen még nem
számított nagykorúnak.
 |
| Joan Bocsár, azaz Bodsár János neve alulról az ötödik sorban az 1715-ös... (forrás: adatbazisokonline.mnl.gov.hu) |
 |
| majd az 1720-as úrbéri összeírás felülről hetedik sorban (forrás: adatbazisokonline.mnl.gov.hu) |
A
Bodsár-Botsár vitára megoldást ad(hat), hogy a d-t betűk zöngés-zöngétlen
párosok, 2-300 évvel ezelőtt ezek összekeverése „mindennapos” volt. Személy
szerint én az aláírást veszem mindig alapul. Érdekességképp megjegyzem, hogy a ts
betűkombináció sokszor módosult cs-re, így a családnevet vehetjük akár Bocsár-nak
is!
Mária
Terézia királynő „Generale normativum in re sanitatis” című 1775-ös
rendelete
A temetők szabályozásához
1.§
A városokban, falvakban és mezővárosokban a templomok
mellett és a házsorok között található temetőket, miként erről már korábban az
egész birodalmat illetőleg rendelkezés történt, helyezzék át a falvakon
kívülre.
2.§
Minden kerítéssel gondosan körülvett temetőt őrizni
kell, nehogy oda apró vagy nagyobb jószágok bejuthassanak.
3.§
Ha véletlenül egyik vagy másik településen ezeket az
előbb említett rendelkezés szerint még nem helyezték volna át, vagy megfelelően
nem teljesítették volna, az ezt akadályozó gátak felszámolása után minden
további késedelem nélkül kellőképpen hajtsák végre, arra az esetre pedig, ha
lenne olyan település, ahol az említett módon kialakítandó temető számára
alkalmas közterületet nem találnának, akkor magánszemélyektől méltányos áron,
közpénzen kell azt megszerezni.
4.§
A már korábban temetőknek kialakított helyeken, és az
ezután arra szánt területeken is a holttesteket ássák mélyebbre.
5.§
A sírgödröket ne össze-vissza ássák, és azok kívánsága
és vágya szerint, akik a temetést rendezik (ahogyan azt bizonyos településeken
eddig megfigyelhettük, és miként ez gyakorlatban volt), hanem a hely
kiválasztása nélkül, a sorokban való kihagyást mellőzve egymás után készítsék.
Hagyják figyelmen kívül hogy gazdagabb, vagy szegényebb emberről van szó, csak
arra legyenek tekintettel, hogy akik közt szülő-gyermek, vagy rokoni kapcsolat
van, illetve házastársak, azokat egymás mellé temessék.
6. §
A sírok sorban való elhelyezésének rendjét egészen
addig folytassák, amíg a temető meg nem telik, és ha 30 év előtt telne meg a
terület, akkor a sírokat, amiket először készítettek korábban ne nyissák meg,
és ezekbe újra ne temessenek, míg 30 év el nem telt, hanem közben alakítsanak
ki másik helyen az előbb bemutatott módon létrehozandó temetőt.
7.§
Hogy az imént meghatározott évek elteltét pontosan meg
lehessen állapítani, ezért a helységek papjait és lelkészeit kötelezzük arra,
hogy gondosan jegyezzék fel, hogy melyik évben, hónapban és napon került az
első eltemetett holttest az újonnan kialakított temetőbe.
8. §
Az új temető kialakítása után a korábbi, falun belül
létrehozott temetőben ezt követően semmilyen rendű és rangú embernek ne
engedjék meg semmilyen ürüggyel, hogy oda temetkezzen, hanem a kellő időben
egyengessék azt el, és mindenféle ásást és építkezést mellőzve használatra, a
föld felületét szántásra hagyják meg.
9. §
Hogy mind az egyházi, mind a világi hatóságok, miként
a magasabb kormányszékek pontos információval rendelkezzenek a minden
temetőről, ezért a korábbi 13. § alatt leírt módon a temetők összeírását
hajtsák végre a B jel alatt csatolt formanyomtatvány rubrikáit kitöltve.
10. §
A törvényhatóságok szigorúan ügyeljenek a zsidókra, és
ők pedig saját híveiket figyelmeztessék arra, hogy ezen rendelkezéseket tartsák
be, nehogy babonás és megszállott szertartásaik miatt a közegészség kárt
szenvedjen.
A temetési szertartásokhoz
1. §
A holttesteket 48 óránál korábban ne temessék el, csak
akkor, ha a beteg valamilyen fertőző betegségben szenvedett.
2. §
Két napnál tovább fedetlenül ne őrizzék a halottat,
hanem minél gyorsabban helyezzék koporsóba.
3. §
Miután a temetési szertartás nem a templomnál, ahogyan
néhány helyen eddig tették, hanem közvetlenül a temetőnél az előbb említett
módon lezajlott, és bár ezt még talán számos helyen eddig nem tették meg,
ezután a halottat haladéktalanul vigyék el, és ott azon nyomban a föld mélyére
helyezzék.
4. §
A lakomákat, torokat, és más efféle szükségtelen
szokást és szertartást a népnek szigorúan megtiltjuk.
5. §
A népnek csak azon szükséges és elkerülhetetlen
költségeket engedélyezzük, amelyek a plébánost, a tanítót és a harangozót
illetik meg.
6.§
De ezen a költségeket se növeljék felesleges
harangütésekkel.
7.§
Előfordul mégis az ország tekintélyes családjai
körében, hogy mikor ezek azon a helységen kívül halnak meg, ahol kriptájuk van,
a holttesteiket arról a helyről, ahol meghaltak, a temetéshez átszállítják, így
viszont a nagyobb távolságra való szállítás következtében, leginkább nyáron
ártalmas és veszélyes kigőzölgéseket okozhatnak.
Hogy ez a szokás a közegészség számára kárt vagy
veszedelmet ne okozzon, ezért a helyi hatóság és a helyi papság gondoskodjon
arról, hogy ezen családokat a holttest mihamarabbi elszállítására kötelezze, ők
pedig szigorúan ügyeljenek arra, hogy a holttest számára kettős koporsót
készíttessenek kemény fából, és a halottat ebbe helyezzék bele, mésszel szórják
be, majd a koporsót teljesen zárják le, és azt szurokkal alaposan kenjék be,
majd közvetlenül a családi kriptába vigyék, és ott a rendeletben meghatározott
módon helyezzék el.
8. §
A kriptába a temetés alkalmával egyedül csak azokat a
személyeket engedjék be, akiknek a feladata a temetés és a falazás elvégzése.
.jpg)
.jpg)
